A mágia ismerete nem más, mint ébrenlét a magasabb síkokon. Minden emberi lény a Kozmosz Eleme, önmagát határozza meg, ezért egyenlő az Istenekkel. Minden elem valaha szétválasztódott. Ehhez hatalmas energiára volt szükség. Minden elem magában hordozza ennek emlékét. De az emlékező atom már nem ugyanaz az atom, ami volt, hanem valamivel több - ebben rejlik a fejlődés igazi lehetősége. Ezért bocsátkozik bele az elem inkarnációk végtelen sorozatába, mert szenved saját Tökéletességének emlékétől. Ezért teremtett magának az ember annyi Istent, hogy megsokszorozza önmagának lehetséges kombinációit "jókból" és "gonoszakból". A világegyetem hatalmas pulzálása a megnyilvánulás és nem-megnyilvánulás állandó váltakozása. A világ maga az Egység, mely meg-nem-nyilvánulásában a Semmi, megnyilvánulásában pedig a Káosz korlátozás nélküli fénye, melyben a lét önmagába fordul vissza, és egyetlen pontban határozza meg önmagát. Ez a Minden. A Minden pulzálása visszatükrözi a megnyilvánulás lüktetését: kétneműsége kavarog benne egymástól elválaszthatatlanul. Amíg létezik Valami, ami megérti a Semmi fogalmát, addig van dualitás. Isten tehát duális a maga tökéletes egyneműségében. Mivel a létezés önmaga megértésével magába fordul, ezért különálló létezést jelöl ki a Semmivel szemben. Ez hozza létre a Teremtés folyamatát. Belélegezni az Univerzumot annyi, mint megnyilvánulni. A megnyilvánulásban az Élet hozza létre a létet és a létezést. Ez a dualitás ősfoka. Az egyetlen Élet, mely az anyag segítségével nyilvánul meg, létrehoz egy harmadik tényezőt: a tudatot. Minden élet, mely az Egységet alkotja, az anyagba merül, és olyan alakot ölt, ami által különösen specifikus tudatállapota kialakulhat, és így létezőnek ismerheti önmagát. Ennek megfelelően az Egység stabil és tudatos entitássá válik, és lényegében az energiák, a mindenféle tudatszintek és minden létforma teljességévé. Az Egység többféleségben nyilvánul meg, és mégis változatlan marad. Az Egy megnyilvánuló Élet lüktető rezgésében minden alacsonyabb formájú élet megismétli a létezés folyamatát. Istenek, angyalok, emberek - mindegyik önközpontúvá és önmagát meghatározóvá lesz. A létezés célja a megtapasztalás. Amíg "kifelé" haladunk a formák, jelenségek világában, addig azokat végtelen változatosságúnak látjuk, azonban ha "visszafordulunk", és elindulunk az ősforrás, a gyökér, a középpont felé, akkor megpillanthatjuk Mindennek az alapképletét. Amikor a mágus teremt, mindig kiválasztja magából az Istent. Ketten lesz egy pillanatra, Isten és az Én. De a pillanat elmúlik, és mágiájának méhében máris ott formálódik az új Isten. A végtelen idő tudata értelmetlen tükörképet mutat a pillanatnyi létezésnek. Esszenciálisan az egész világban minden dolog pillanatonként kapcsolódik egymáshoz. A pillanatok az idő-lét. A mágus a Minden. A gyakorlatban ennek csak az szab határt, ő mennyit képes ebből a Mindenből befogadni, használni. Az akarat a mágus teremtő eszköze. Az akarat megszünteti a szükség fogalmát. Az abszolút akarat megteremti a Semmit. Az önfegyelem komponensei: a tudat uralma, a felelősség vállalása, az igazsághoz való ragaszkodás és az egyensúlyozás. A mágus saját belső igazságának mindent átölelő, élesre köszörült pengéje. A pók hálója az egyik legerősebb anyag a természetben, mégis vékony, ugyanakkor nem korlátoz. A mágus középen a pók, aki önmagában hordozza saját, és így a külső világát. A hálót bármikor lerombolhatja, majd újjászőheti. Az elme uralja a valóságot. Ez az egyensúly kezdete. Az univerzum a tudat kivetülése. Minden a semmi manifesztációja. A tudat az egyetlen valóság. Minden létező anyag összesűrűsödött ego. Minden létezés a Tökéletesség emlékképe. Amikor az ego szerepét a megnyilvánulástudat veszi át, a mágus léte már csak önmaga számára érinthető. A tükröt tart önmagának, hogy önmagát meglássa, és ahhoz képest helyezi el magát saját valóságában- ezzel teremt akarata szerint létezést vagy nemlétet maga köré. A koordinátarendszer két végpontja Az Aki Volt, és Az, Akivé Válni Akar. A mágus tehát létezik, és soha olyan közel nem kerül senki az emberiséghez ezáltal, mint ő, hiszen semmi, még saját egója sem akadályozza meg abban, hogy elkülönüljön tőlük. Minden igazi személyiségnek van a megváltótartalma: önkéntes döntéssel hozza magát áldozatul rendeltetésének, s ennek tudatában alkalmazza ezt saját egyéni valóságára. Amit birtokolsz, az uralkodik rajtad, amíg uralkodik rajtad, nem vagy szabad, amíg nem vagy szabad, rabja vagy a tudaton kívüli illúzióvilágnak. Szabadság az, ha tudatosan határozod meg önmagad. Az őrülettől való félelem nem lehet gátja a tudásnak. Az elsajátított tudás már nem létezik. A tudás olyan torlasz, mely akadályozza a megismerést. A tanuláshoz a tudat mindent befogad, majd mindent elvet, beolvasztva az igazságot önmagába. A tudás megszünteti a lét iránti vágyat. A személyiség kifejlődésének első következménye csíra építményéből teljes tudatosságra az egyedi lény tudatos és elkerülhetetlen elkülönülése a csorda tudattalanságának egybemosódásától. Ez az elmagányosodás. A fejlődés tana Minden emberi lény a Kozmosz Eleme, önmagát határozza meg, ezért egyenlő az Istenekkel. Az ember a Középső Királyság. A Nagy Királyság az Univerzum, melyben minden csillagvilág egy egység, a Kis Királyság pedig a Molekula, melyben az elektronok az egységek. "A Királyság azonban bennetek és rajtatok kívül van, nem kőből és fából épült épületekben. Amikor a kettőt eggyé teszitek, és a bensőt olyanná, mint a külsőt, a külsőt mint a bensőt, a fentit mint a lentit, s így a férfi mint a nőt egyetlen eggyé, hogy a férfi ne férfi és a nő ne nő legyen, amikor szemet szemért tesztek, kezet kézért, lábat lábért, akkor mentek majd be a Királyságba. Én vagyok a fény, mely minden fölött van. Én vagyok a mindenség, és a mindenség tőlem jött ki és hozzám tér vissza. Hasítsatok fát, én ott vagyok. Emeljétek meg a követ, ott találtok engem." (Tamás evangéliuma) Minden csillagvilág önmagában az Univerzum középpontja. Minden ember egy csillag. "A fény a fény-ember bensejében van, és az egész világot megvilágosítja. Ha ő nem világít, akkor sötétség van." (Tamás evangéliuma) Sejt-test-világ összhangja az egyensúly kezdete. A világegyetem hatalmas pulzálása a megnyilvánulás és nem-megnyilvánulás állandó váltakozása. A világ maga az Egység, mely meg-nem-nyilvánulásában Ain, a Semmi, megnyilvánulásában pedig Ain Soph Aur, a Káosz korlátozás nélküli fénye, melyben a lét önmagába fordul vissza, és egyetlen pontban határozza meg önmagát, ez a Kether. A Kether pulzálása visszatükrözi a megnyilvánulás lüktetését: kétneműsége kavarog benne egymástól elválaszthatatlanul. Amíg létezik Valami, ami megérti a Semmi fogalmát, addig van dualitás. Isten tehát duális a maga tökéletes egyneműségében. Mivel a létezés önmaga megértésével magába fordul, ezért különálló létezést jelöl ki a Semmivel szemben. Ez hozza létre a Bölcsesség ideáját, ez a Chokmah. Chokmah annak a Bölcsessége, hogy a Kether létezik. Binah viszont ezzel szemben, a triád harmadik pontja, annak Megértése, hogy a Kether nem létezik. Így a Kether szét nem választható pulzálása öltött alakot a Kegyelem és a Szigor két oszlopában, melynek triádjai a Legfelsőbb letükröződései. Az idő tana Esszenciálisan az egész világban minden dolog pillanatonként kapcsolódik egymáshoz. A pillanatok az idő-lét. A végtelen idő tudata értelmetlen tükörképet mutat a pillanatnyi létezésnek. A játszótér mindig más, de a homokvárak ugyanazok, csak egyre szebbek. Ahogy a tanítvány egyre feljebb kerül a fejlődésében, egyre nehezebben köti le egy szebb, nagyobb homokvár lehetősége. Emlékképei, melyek a fizikai világhoz kötik, elhalványulnak. Egy ideig tudatosan válogat közöttük, akár a fotóalbumban, hogy keresse azokat a képeket, melyek a fizikai síkhoz tudják még láncolni. Egyre kevesebbet talál, míg végül már csak egyetlen, halványuló képet tart meg. Ahogy egyre jobban a Jelenné és a Mosttá válik, egyre kevésbé lesz többé Múlt. Ahogy fogynak a képek, a külvilág képeit folyamatosan felváltják a belső én képei, tükröződései. Az utolsó, egyetlen kép a létezés legvégéig megmarad, mert amíg fény van, addig van tükör is, de már nem törött cserepek, hanem egyetlen, teljes kép. Ez a kép már nem emlék, hanem a lét fénye. A jövő tökéletes ismerete tökéletes csapdába ejti az embert a saját jövőjében. Összeomlik tőle az idő. A jelenből jövő lesz. Az ember a múltban találhatja meg jövőjét, s mindkettő része egy oszthatatlan egésznek. Így válik minden Mosttá. A Most az egyetlen megfigyelhető hely és idő számunkra az univerzumban. A Holnap még nem történt meg, és talán soha nem is fog. A fegyelem tana Az önfegyelem komponensei: a tudat uralma, a felelősség vállalása, az igazsághoz való ragaszkodás és az egyensúlyozás. Önmagunk értékes voltának tudata igen fontos feltétele az ép elmének és az ép léleknek és sarkalatos pontja az önfegyelemnek. Aki önmagát értékesnek tartja, értékesnek tartja az idejét is, s ha ez így van, jól akarja kihasználni. Önmagunkon kívül nincs értékes dolog, amit birtokolhatnánk. Amit birtokolsz, az uralkodik rajtad, amíg uralkodik rajtad, nem vagy szabad, amíg nem vagy szabad, rabja vagy a tudaton kívüli illúzióvilágnak. A tanulónak folyton korlátokat kell állítania magának. Ettől erősödik, amíg be van zárva a falai mögé, egyre többször és többször ütközik bele. Ameddig fél attól, hogy nem tudja átugrani a korlátokat, addig egyre többet és többet kell maga elé húznia, míg végül megtanulja uralni őket, mivel rájön, hogy nem léteznek. "Keresd a szabadságot, és vágyaid rabja leszel. Keresd a fegyelmet, és megtalálod a szabadságot."

az oldal nem létezik